A világbajnoki versenysorozat soron következő állomása ezúttal a kifogástalan állapotban lévő, modern isztambuli versenypálya lesz. Az aszfalt felülete teljesen sima, és a pályát szegélyező kerékvetők sem olyan veszélyesek a versenyautók szempontjából. Ez utóbbi esetben tehát a szegélyköveken történő megfelelő áthaladáshoz az autó egyensúlyi beállítása nem válik olyan nehézkessé. A csapatok többsége ezen a pályán alapvetően alacsonyabb szintű leszorító erőt részesítenek előnyben az előző futamokon alkalmazott beállításokkal szemben.

A gumik szempontjából nincs olyan extrém igénybevétel, de természetesen megfelelő figyelmet kell szentelni az első abroncsoknak, azon belül is a jobb oldali kerékre. Ez utóbbit a pálya 8-as számú kanyarjával lehetne indokolni, amely négy szakaszból tevődik össze, amelyhez különböző ívű kanyarok társulnak. A megfelelő aerodinamikai viselkedéshez a csapatoknak nem szabad figyelmen kívül hagyni a felfüggesztések helyes beállítását, valamint a kanyarok optimális íven történő teljesítéséhez az első légterelő szárny dőlésszögének a meghatározását sem. Természetesen a törökországi ringen sem olyan egyszerű megtalálni azt a kompromisszumot, amellyel biztosítják az autó szükséges mechanikai tapadását, de egyúttal kímélni is tudják a gumiabroncsokat.

Az első kerekekkel kapcsolatban tehát kulcsfontosságú lehet a felfüggesztés módjának meghatározása. Mindazok mellett, hogy a pálya jó minőségben van, a csapatok általában keményebb beállításokat alkalmaznak, aminek köszönhetően a nagyobb sebességgel teljesíthető kanyarokban sokkal stabilabb viselkedést kölcsönöz a versenygépeknek.

A fékezési zónák közül a 12-es kanyart említik elsőként a szakemberek, ahol a fékezési pont helytelen meghatározása komoly időveszteséget jelenthet a pilóta számára. Összességében elmondható, hogy az isztambuli aszfaltcsík nem veszi igénybe túlzottan az autók fékeit, amelyek megfelelő hatásfokú hűtést kapnak a hosszú egyenesekben, még mielőtt a versenyző a fékezési zónákhoz érkezik.